A Népszabadságnak most lett vége. A sajtószabadságnak nem. Azt hiszem, ez az a két dolog, amit mindenekelőtt tisztázni kell a Népszabadság megszűnésével kapcsolatban.

Miért lett vége a Népszabadságnak? Először is azért, mert elvesztette az olvasóit. Ezt a tényt, és a gazdasági, tényszerű adatot, hogy az utóbbi tíz évben 7 milliárd forint veszteséget halmozott fel a kiadó akármilyen politikai környezetben szem előtt kell tartanunk, hiszen mi diktálja az érvényesülés feltételeit a huszonegyedik században? A piac. Az a piac, melyre egyébként a legtöbbet pont a lap fő szekértáborának politikai elitje hivatkozik, a neoliberálisok.

A nyomtatott napilap formátum 2016-ban nem más, mint hazugság. Friss és aktuális? Ugyan. Az online média friss és aktuális. Az olvasók száma az utóbbi években drasztikusan csökkent, és ebben azt kell látnunk, hogy ez a jelenség valójában a tartalomtól teljesen független. A netes tartalmak, a hírportálok, blogok váltják fel a nyomtatott sajtót, és ez a legfőbb gyakorlati oka annak, hogy egy Népszabadság kaliberű orgánumot könnyedén ellehetetlenítettek.

Hiszen valóban fontos a második szempont is, miszerint részben politikai nyomás áldozatává vált a Népszabadság. Csakhogy nem egy orwelli diktátor önkényeskedő harca eredményezte a lap végét, hanem a nemzeti együttműködés valódi arca. A nemzeti együttműködés a valóságban ugyanis nem egy nép összefogását jelenti, sokkal inkább az elit kiegyezését, megalkuvását. Kóka Jánosok és Gyárfás Tamások a csikorgó fogaskerekei az együttműködésnek. Könnyű és ígéretes pozíciók szagára gyűlik az önmagát időnként ellenzékinek csúfoló éji vad, akik valójában csak az az elvtelen elit, akiknek nem számít, hogy narancs vagy vörös a lobogó, ami alatt gyülekeznek és koncot vágnak maguknak az országból. Nem Orbán Viktor, nem Habony Árpád volt személyesen az, aki kivégezte a Népszabadságot, hanem azok az alkura mindig kész hiénák, akik számára a gazdasági érdek úgy látszik valóban többet ért, mint az így megvásárolt szellemiségük.

De milyen szellemiség is lehet az, ami a szocializmus táptalajából sarjadt?! Elvégre egyesek a sajtószabadság halálos ítéletének pont annak a lapnak az elvesztését tartja, ami éveken keresztül szolgálta az MSZMP-t, hiszen a Népszabadság a központi újsága volt annak a rendszernek, amitől látszólag szabadulni óhajt az ország. A rendszerváltáskor a lap szerkesztőségében annyi jóérzés nem volt, hogy legalább névlegesen megújuljanak, hogy a szolgaságuk billogját levetve esetleg egy új napilapot indítsanak. Ez az a cinikus ízléstelenség a lap vezetőitől, ami miatt morálisan nem tudok együtt érezni a megszűnésük felett érzett gyásszal. Ez semmiben sem különbözik attól az abszurd felvetéstől, hogy mondjuk a Völkischer Beobacher, Adolf Hitler Népi Figyelő című lapja nem szűnt volna meg, csak témájában kissé hanyagolta volna az antiszemita vonalat.

A cinikusságuk újabb bizonyítéka, amikor Rab László a Népszabadságért szervezett szimpátia tüntetése lealacsonyította az egész problémakört a saját személyes szintjére, kifejtve, hogy neki milyen szörnyű lesz, mert a szocializmus óta ő tulajdonképpen minden nap bement a szerkesztőségre, és ezek után már nem is tudja, mit kezdjen magával. Ezúton kívánok sok szerencsét neki az álláskereséshez, de egyúttal feltenném a kérdést, hogy ez biztosan közérdekű közlemény volt? Biztos, hogy erről kellett volna neki ott, ebben az interjúban beszélni? És idomos-e egy háziorvos analógiáján keresztül bemutatni a szerkesztőség bezárását, ahol a haldoklók és a rászorulók lesznek a hoppon maradt olvasók megfelelői? Azt gondolom, hogy nem, de bulvárral sokkal könnyebb azonosulnia a mindenkori sajnálkozónak, és kommentfali aktivistának.

Amire azonban még az előbbieknél is kevesebb hangsúlyt fektetünk, amikor arról beszélünk, hogy a kormány, hogyan sajátítja ki szépen lassan a média legjelentősebb szegmenseit – nem elvitatva ennek realitását és valós veszélyeit –, az a kimondhatatlanul rövid emlékezetünk, miszerint a közelmúlt politikai történelme csupán ismétli önmagát. Hát nem emlékszünk arra, amikor még az MSZP-SZDSZ kormány kezében összpontosult a média jelentős része? A királyi televízión sugárzott reggeli propaganda műsorra, a Napkeltére? Alig volt jobboldali médium. Akkor pökhendi módon erre úgy reagált a baloldali kormány, hogy csupán a piac törvényei érvényesülnek, annak a piacnak a törvényei, ami most úgy látszik, az ellenfelük malmára hajtja a vizet.

Egyetlen tanulsága van ennek a történetnek: szépen lassan fel kellene számolnunk mindent, ami a rendszerváltás vákuumában befurakodott a politikába, vagy éppen továbböröklődött a Kádár-rendszerből. Ha a Népszabadság megszűnése a 90-es évek baloldali figuráinak eltűnését jósolja, és előrevetíti annak lehetőségét, hogy a magukat jobboldalinak nevező wannabe-kommunisták (mint Kósa Lajos vagy Harrach Péter) is szép lassan devalválódnak, és az MSZP-Fidesz tengelyt hamarosan átveszik a huszonegyedik századi politikusok, csakúgy, mint a nyomtatott sajtó szerepét az online média, na akkor mégis csak látom a fényt az utolsó lapzárta végén. 

MZ